Vannak pillanatok, amit el nem feledhetsz soha,
az érzés, az ölelés, az illat kísérti múltad.
Tekintetem a messzeségbe réved,
visszahoznám az elmúlt éveket, órákat
perceket, ha egy gondolattal, emlékkel lehetne.
Szülőföldem, természetnek dicső vallomása,
csodás valósága földi létnek.
Tavasszal: kikeletkor gólyahírrel ébredek,
nyáron: forrón, lágyan homokszemek simogatnak.
Csodás e világ, apró virágocskák
az éterbe ontják mézédes illatukat.
Odébb; a mocsaras nádas mélyén
vizivilág ébredezik: nádiveréb, vadkacsa,
éles hanggal jelzi ittlétét.

Vannak pillanatok, amit el nem feledhetsz soha,
a nyár varázslatos aranysárga búzamezőjét,
pipacsoktól vérvörösbe öltöző rétjét,
hol a liláskéken virító szarkaláb nyári
széltől kecsesen lengedez,
hol a mézédes érett gyümölcs illata,
zamata minden más tájétól eltér.
Vannak pillanatok, amit el nem feledhetsz soha,
hol szorgos kezek értünk, érted dolgoznak,
e nyugodt vidéki világnak adnak életet,
a nagyváros lüktető zaját messzi elhagyva.

Vannak pillanatok mit sohasem feledhetek
a tisztaszívű, őszinte embereket,
ifjúkorunk szép emlékképeit,
hisz itt születtem, szívem őrzi e varázst,
míg csak utolsót dobban.
Szülőföldem dicső, fenséges tája,
kérlek: minden lakójára hozz
áldást, békét, megfelelő megélhetést!

Krizantémok díszlenek kőrengetegben,
örök pihenőhelyük – kik fedél alatt nyugszanak.
Csendben lépkedünk e szent helyen,
szívünk nem megkövült hideg márvány,
évek múlásával sem feled a lelkünk,
s könnyeink sűrű erdejében
örökre megmarad szeretteink emléke.
Itt senki sem szólít, némaság az úr,
mély tisztelettel, kegyelettel adózunk.
Rövid, vagy hosszú út volt a hídon,
ékesen díszlő fejfák mutatják – sírhalmokon.

Talán innen nincs is tovább?
-vagy a szivárványhíd átvezet valahová?
E szent hely most ünnepel,
gyertyák, mécsesek fénye az égig ér,
színözönű virágmező borítja a végtelen sírkertet.
Múlhatnak évek, arcotok bennünk él,
ez a végtelen szeretet, melyet
tőlünk soha senki el nem vehet.
Könnycseppek potyognak friss virágokra,
szemünkben fájdalmas bánat ég,
de nem félünk, hisz lelkeik bennünk élnek,
csak éppen megbújtak a felhők mögé.

Csípős szél futkos, sírok között tekereg,
világotok felett apró lángot borzol,
ezt a mélyről jövő gyötrő fájdalmat
megfékezni nem tudod.
Sötétség borul e néma kőrengetegre,
mégis izzó fények világítják meg
holt lelkek örökös otthonát.
Számtalan  lények őrködnek felettetek,
de örökké szeretünk titeket, ti drága szentek.

Magányosan vándoroltam akár
egy felhő a felkéklő égen,
kietlen hegyormokon,
zöldellő völgyeken keresztül,
míg-nem milliónyi virágba botlottam.
Vérvörös pipacsok a végtelen búzamezőben,
kecsesen ringva lejtik virágtáncukat.
Éj közeledtével csillagok gyúltak,
sárga fényár borította a mennyboltot.
Pipacssorok tovább táncoltak,
s színaranyban pompázott a végtelen Tejút.

Lágy, éji szellő átölelve lengeti e lángoló mezőt,
hullámzó bársonyözönként pattognak
virágszikráid  mint izzó vas a kohóban,
félek, tüzes lángja eléget.
Csak nézem a virágok vad táncát,
ámulatba ejtő e pazar kavalkád.
Amikor gondolataimmal magam vagyok,
rég elfeledett látomás felsejlik,
akkor e végtelen pipacsokkal
önfeledten, boldogan táncolok,
s e szürke, embertelen világot
hátrahagyom.

Sötét, komor felhők gyülekeztek hazánk felett
szétszabdalt drága ország,
elszakítva  – testvért testvértől, szülőtől.

Epedezve nyújtja kezét felénk
szétválasztott  rokon a távolból,
hisz  őket egymástól határ választja el.

Hiába pereg gyöngyök zápora,
magyar hazánkban milliónyi a rab.

Trianon a magyar nemzetség végzete;
egy ezredév munkája, s romba döntve múltunk.

Szuroksötét felhők gyülekeznek…, csak pereg,
csak pereg drága könnyünk, de  egy  évszázad
elteltével is szívünk hisz és remél,
drága Kárpát-medence  ölében
vár ránk megcsonkolt hazánk.

Hű fiaid vére öntözte e drága honi földet,
rablók elvették, megcsorbították  szülőföldünk,
még se hidd, hogy eltiporhatod e harcos nemzetet.

Ármány, csalárdság csonkította…,
de hiába lett  csonka  a test, –  annál inkább
küzdesz életben maradni, drága Magyarország.

Ne higgy a nemzetrontó viszályoknak,
nyisd ki szemed, tárd ki szíved, légy hű,
szeresd, becsüld méltón e sokat szenvedett néped.

Gyászoló ég, remegő föld, lassan pergő dob
égbe kiáltja: nem temethetnek el egy nációt,
mert míg él, szíve ütemesen ver,
az árulás, az ármány nem győzheti le.

Kínom, bánatom üvölteném
a süket, vak éjszakába, lelkem
akár sebzett madár hull a sárba.

Furcsa, megfoghatatlan sugallat
járja át megborzongott testem,
rajta vérző sebet ejtve,
e furcsa előérzet felkorbácsolta,
zaklatott szívem.

Kérlek! Ne hagyd, hogy kínozzon,
hogy fájjon e gyógyíthatatlan bánat,
bensőm forrong, zaklatott…,
lassan elemészt.

Szívem gúzsba kötve; börtönéből
szabadulni nem tud, e mély veremből,
emlékeim el nem szakadhatnak.

Hagyd levenni bánatos  lelkemről
e gyászos fátylat, rólad álmodva
igazgyöngy-álmomban megjelensz
égszínkék brokátban.

Szárnyakra kapva repülünk, csak
repülünk lebegve a habkönnyű égen,
sok-sok angyal kíséretében.

Hamar felocsúdok, vízió volt csupán…,
hagyd, hogy felébredjek,
s éljem a valóságot.

Szívemen felgerjesztett érzéseim
vérző sebet ejtettek,
de a süket, vak éjszakában
üvölteni nem lehet…

Teremtőm!
Kérlek, adj nemzetünknek békét, szeretetet,
tegyük e földi világot boldogabbá, szebbé.

Szeretet fényével tisztítsd emberi lelkünk,
mutass kiutat e zsarnok, kegyetlen mából.

Emelj szeretethidat lelkeink közé,
emberi arcokon az öröm ragyogjon,
egymást tiszteljük, becsüljük, így
boldogan építsük holnapunk.

Összefogással  szebb jövő vár ránk,
ha gonosz tetteken felülemelkedünk.

Hinni kell egy fényes, szebb, emberibb,
dicső jövőben, ne hagyd Teremtőm
tovább betegíteni a Földet.

Szenvedni látom e szép, csodás
bolygónkat, vérző sebeit kérlek gyógyítsd be.

Ember! Gondolkodj! Változtass tetteiden,
hisz  Földünk kiabál, de süket az ember
s elsiklik felette.

Vigyázd, az élőlényeket, a vizeket,
vigyázd az erdőket, ne pusztítsd céltalan.

Gyógyítsd meg Uram  a sok vérző sebet,
teremts, s  adj értelmet, biztonságot
e elkorcsosult emberiségnek.

Félelem szorítja össze szívem,
igazságtalan míg van éhező, s nagyon gazdag.

Kérlek! Teremtő erőddel
tanítsd meg az embert szeretetben
élni, hogy ne rettegjünk a holnaptól,
nézzünk magunkba, s ne pusztítsuk
tovább környező világunk.

Édes hazám, Te drága Magyarország!

Ott, ahol angyalhangok ébresztenek,
ahol a végtelen rónán a sziporkázó
Nap rám mosolyog,
ott, ahol a szeretet a legcsodásabb kincs,
ahol a friss mező illata mindent beterít.

Hazám!

Itt átölel a zöldre festett hegy és völgy,
hol a virágok az ég kékjéből alászállnak,
s a nap sugarával táplálkoznak.

Magyar hazám!

Lelkem átölel szeretettel, mint
gyermekét féltő anya – keblemre szorítalak.

Drága Hazám!

A végtelen, örök szeretet, a ragyogás
várjon rád, s a nemzedékek
viharos harcának nyoma eltűnjön.

Zsigereimben érzem az anyaföld illatát,
fájdalommal teli szívem itt békére talál.

Sóvárgó sóhajtásom elhallik az égig,
bárányfelhőkön repíti át a szél,
elszorult torkom, szólni nem tudok,
mellkasomban többmázsás harang dübörög.

Féltelek drága Magyarország!

Kiáltanék hozzád, de néma lett a szám,
csillogó gyöngyökbe rejtettem érted imám.

Mikor lelkitársad megtaláltad:
kinek lelkére bízhatod titkaid,
kiben a bizalmadat fektetted,
s arcát látva, lelked minden
bánata eltűnik, akkor érezheted,
mondhatod: kincsként ott egy barát.

Ő belülről lát, felsegít ha elestél,
jószokása minduntalan a lelkesítés.
Sosem hagy sírni, jobbját nyújtja,
ha akarod és elfogadod.

A lelkiszépség vakító varázsfény,
belülről  fakad, s az érző szívet meghódítja.
Gondozással mennyei virágok teremtődnek,
jótettekkel az emberiség kincseivé válnak.

Ha a mosoly mögött lélekfájdalom megbújik,
mikor erősnek látod: sokszor gyöngyzáporok
mögé rejti gyengeségét.

Lelkitársak különleges érzelmekkel bírnak,
kölcsönösségét azonnal megérted,
ez a szeretet örök és időtlen.

Itt nem számít tér és idő, a lélekrezdülés
az oka, s nem mulasztják az eltelt évek sem.
Lelkitárs egy bőszen zúgó, határtalan tenger,
s ha megszűnik az ár, érezzük mit számít
ő nekünk igazán.
Az élet vizén utazunk ki-ki meddig,
szárnyalásunk a boldogság függvénye.

Legyél a félelem csendszavú őre,
könnyillatú ébredésem álomharcosa,
mosolygó pillanat a sodródó időben,
ha túl sokszor üt rám a sors.

Egy tiltott szívdobbanás rejtett dallama,
ha a remény haldokolni látszik, egy feléledő
ritmus  tartsa életben, ezért őrizd szemeddel
e varázslatos, aranyfény csodás pillanatát.

Ha eljő az este, nézz fel az égre,
a mélysötét éjben sok billiónyi,
aranyló csillag rádragyog.

Titokzatosak e végtelenben létező ködök,
szemünk elől eltakarja őket az ébensötét.

Távoli csillaglelkek fogantak,
ketten már testvérpárt alkotnak.

Egymás mellett keringtek a végtelenben,
utat törtek űrbéli fejlődésüknek.

Elindultak hát igen nagy útra,
együtt érkeztek a végtelen alagútba.

Csillagok otthonuk hátrahagyva
földi házba költöztek szárnyas lelkeik.

E két lélek egymást testvérként követi:
a szeretet, a bölcsesség bennük eggyéváltak.

Ezer karc vésődött szívük mélyébe,
a szellőként tovafutó szárnyaló évek,
egyedül már nem járhatnak útjukon,
eljött  az idő egymással vándorolnak.

Ezentúl együtt szárnyalnak  a végtelen
időtengerében, hisz mindig és mindenkor
körülöleli őket a pompázó, sziporkázó,
aranyban  csillogó fény.